Szeget szeggel

A jelek szerint nem csak nálunk van nagy keletje a régi, népies motívumok újragondolásának. Régóta nagy kedvencem például a finn és angol felmenőkkel bíró Sanna Annukka, aki stilizált ember- és állatalakjaival a titokzatos finn vidék és a Kalevala mesevilágát varázsolja elénk. A fiatal dizájner tervezett már lemezborítót is, de főleg szitanyomatokban utazik. Tehetségét szerencsére már a nagy cégek is felfedezték, így a Marinekko rendszeresen piacra dobja az Annukka által megálmodott motívumokkal díszített használati tárgyait.

Vannak tárgyak, amelyeknek, ha nagyon őszinték akarunk lenni, az égvilágon semmi értelmük nincs. Mégis annyira cukik, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

Az ember néha a legfurább helyeken találja meg a csodát. Miközben sokan pazar családi házról, tágas loftlakásról meg kacsalábon forgó palotáról álmodoznak, addig vannak, akik egyszerűen azzal főznek, ami van. Pontosabban abba költöznek, ami éppen kéznél van. A Guardianben lőttem a lenti fotókat, amelyek egy camdeni házikóban készültek. A kétszintes, kis alapterületű lak érdekessége, hogy az alsó rész valaha garázs volt. A helyhiányt a lakók ügyes tárolókkal oldották meg és fel, a terek ennek köszönhetően tágasak, a tetőablakoknak köszönhetően pedig még világosak is. Kedvencem az acéllappal borított lépcső, és a minimál jegyében fogant háló.

Nos, ti beköltöznétek?

Ami szép, azt meg kell mutatni. A konyhában is. Így elő a színpompás edényekkel, tányérokkal, tálakkal és poharakkal. Persze, akinek ilyen Cathrineholm-kollekciója van, az mutogassa is.

Mikor, ha nem most? Valami hasonló motoszkált a fejemben, amikor a mai poszt képeit összeszedegettem. És bár a Valentin-nappal kapcsolatos elképzeléseimet inkább megtartom saját magamnak, ám senki örömét nem szeretném elrontani. Ezért most egy igazi, szirupos, szerelmi összeállítás vár titeket alant. A felvételek nagy része a hírességek otthonában készült - legyen az bár a Fehér Ház, vagy csupán egy alkalmi nyári szállás.

Székkirálynak hívták a háta mögött…

Miközben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a dizájnerek és a lakberendezők élnek-halnak az Arne Jacobsen, Verner Panton, Finn Juhl vagy Charles és Ray Eames által ötven-hatvan éve megálmodott bútorokért, addig Magyarországon a szűken vett szakmán kívül nagyon kevesen tudnak a múlt század közepén aktív tervezők munkáiról.

Holott lenne mivel dicsekedni.

Nyolcvan éve, hogy egy bizonyos Ole Kirk Christiansen megalapította szerény kis vállalkozását. Az asztalosmester, miután a gazdasági válság következtében elveszítette munkáját, fajátékok készítéséből akarta megteremteni a napi betevőt. 1947-ben aztán a fáról áttért a műanyagra, cége pedig menet közben felvette a LEGO nevet, amely a dán „leg godt”, azaz „játssz jól” kifejezésből ered. A többi már történelem.

Apró, finom, áttetsző porcelánágakból állnak össze a tokiói székhelyű Hajime Design varázslatos lámpái. A kétszemélyes manufaktúra a természeti formákat ötvözi a modern dizájn letisztultságával és egyszerűségével. Kell ennél szebb? 

Tegnap délután a Király utcában jártam. Régen ezen a környéken laktam: a Liszt Ferenc téren akkor még csak egyetlen árva pizzéria működött, a Gozsdu-udvar eléggé le volt pukkanva, a romkocsmák, a designerboltok és a kis bisztrók még nem voltak sehol sem. Ennek ellenére nagyon szerettem ezt a környéket, és szeretem a mai napig is.

Kevés olyan ember van, aki a szívének valaha kedves sporteszközt különösebb megrázkódtatás nélkül a szemétbe hajítaná. Ezek a tárgyak rendszerint valamelyik szekrény alján várják, hogy egy-egy nagytakarítás alkalmával gazdájuk könnyes szemmel a kezébe vegye őket, elmerengjen a régi szép időkön, majd nagy sóhajok kíséretében ugyanoda tegye vissza őket.

A legjobb találmányok néha csak úgy mellékesen keletkeznek... Az Anglepoise-lámpa pont ilyen.

Szerintem.

Az alábbi - vállaltan - szubjektív listára kizárólag olyan szépirodalmi könyvek kerültek, melyek már megfordultak a kezeim között, úgy nyolcvan százalékukat olvastam is. Most azonban elsősorban nem a történetfűzés, a karakterábrázolás vagy a nyelvi lelemény volt az, ami érdekelt, hanem, hogy az egyes kötetek mivel tudtak kitűnni a polcokat elöntő könyvtengerből.

A LIFE magazin archívuma igazi aranybánya. Akit csak kicsit is érdekel, hogy mi történt úgy az elmúlt száz évben a világban, annak kihagyhatatlan. A sok érdekesség között is azonban most egy igazi ritkaságra bukkantam.

Pablo Picasso, aki hosszú élete során maradandót alkotott festékből, agyagból és betonból is, 1949-ben egy sokkal tünékenyebb anyaghoz, a fényhez nyúlt.

Egy jó tálca, hanem is aranyat, de mindenképpen sokat ér...

Lehet vele üzenni...

Nem nagyon értem ezt a hisztit a hó körül, főleg, hogy február van, és ezen a télen még nem nagyon láttunk havat. Lehet, hogy nem leszek túl népszerű, de én örülök neki, és azt gondolom, hogy az élet természetes része, hogy a természet is beburkolózik ilyenkor.

Tegyük fel, hogy a nyakadba szakad egy rakat raklap... No, nem úgy, csak képletesen. Mit csinálsz vele? Felaprítod tüzelőnek? Az sem rossz, főleg ebben a zord hidegben. De mi lenne, ha csinálnál belőle valamit... Hogy mit? Mondjuk pultot. Vagy asztalt. Esetleg polcot. Fogast, kanapét, karácsonyfát, ücsörgőt, tévéállványt, virágládát. Soroljam még? Inkább nézzétek meg a képeket!

Van az úgy, hogy bizonyos tárgyaknak több életük van. Sok-sok év elteltével az emberek szívesen emlékeznek rájuk, vagy azért, mert annak idején nagyon hasznosnak találták, vagy azért, mert elszórakoztatták őket, vagy egyszerűen csak azért, mert sok szép élményük kötődik hozzájuk. Ezek azok a tárgyak, amelyeket tíz-húsz-harminc év távlatából is felemleget az ember, és ha netán újra forgalomba kerülnek, veszett vadként csap le rájuk.

Mást sem hallani napok óta, mint hogy most már aztán tényleg nem ússzuk meg, itt a szibériai, a fogcsikorgató, a csontig hatoló, a farkasordító hideg (kívánt rész aláhúzandó), és aki teheti, az inkább ki se tegye a lábát otthonról.

Új sorozatot tervezek indítani, melyben jellemzően a negyvenes és a nyolcvanas évek közötti időszak egy-egy magyar tervezőjének életművét tekinteném át, vagy ennek az időszaknak egy-egy jellegzetes lakberendezési darabjával ismerkednénk meg egy kicsit jobban.

Claire-Anne O’Brien ír származású textiltervező kötött ülőkéi egy tavalyi designkiállításon mutatkoztak be a nagyközönség előtt. A jelenleg Kelet-Londonban élő tervezőnő organikus formáival és anyagválasztásával teljesen új értelmezést adott ennek az egyszerű ülőalkalmatosságnak. Mint mondhatnánk még? Játékos, merész. Mesés.

Érdekel, hol kavargatja reggel a kávéját Ozzy Osbourne, vagy hol rittyent háromfogásos vacsorát Diane Keaton? Megmutatom!

René Magritte állítólag nem szívelte a reklámokat és a dekoratív bútorokat, ez azonban nem tántorítja el napjaink kreatívjait attól, hogy időről időre visszanyúljanak a szürrealista belga műveihez. A visszatérő elemek között van természetesen az alma és a keménykalap.

Az egyik legismertebb ezek közül a Magimix zöldségszeletelő reklámja, ami szerintem az egyik legötletesebb a maga területén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy portugál tervező bácsi, úgy hívták, hogy Tiago da Fonseca. Az ő fejéből pattant ki az az ötlet, hogy mi lenne, ha az esti meséket mostantól nem csak a mesekönyvből, hanem a takarókról is felolvashatnák az anyukák és az apukák.

A huszadik század elején egyre-másra épültek a zenés színházak az Egyesült Államokban. A dekadencia, az örömhajszolás, a szórakozás évei voltak ezek. Szesztilalmon, gazdasági válságon, világháborún innen és túl. Egymásba értek a mulatságok, mindenki a mának élt, durrantak a pezsgősdugók. Közben pedig valahol halkan szólt a dzsessz…

Vasárnapra egy brooklyni házat hoztam nektek, ahol a rusztikus a modernnel teljes harmóniában él együtt. Lakói fabútorok (és -szobrok), valamint ékszerek készítésével foglalatoskodnak. A fa szeretete lépten-nyomon felfedezhető, legyen szó akár bútorról, akár ajtóról, akár valami kisebb kiegészítőről. Mégsem teng túl. Pont annyi, és pont ott van jelen, amennyinek és ahol lennie kell.